Na, tessék! A végtelenül romantikus költő megszólalt. Mária már csak emlék, a gyerekkornak vége. Jó lett volna még pár évig apuci pénzén szórakozni, de apuci reménytelennek és értelmetlennek tartotta a további invesztálást. A munka frontjára szólt a behívóm, menni kellett harcolni.

Mindent egybevetve, ez valószínűleg a leghazugabb versem. Mária nem emlék volt, hanem magánéletem csődje: normális ember nem teper ennyit egy taxi után, amelyik látszólag üres, mégsem akar megállni, hanem elfogadja a többi, tárt ajtajú kocsit. Két dologba voltam szerelmes: a hajamba - inkább egy hatalmas sörény volt, mint vonzó frizura - és az elvarázsolt hercegnőbe. Mindvégig sejtettem, hogy nem én leszek a herceg fehér lovon. Sajnos ebben a történetben én voltam a béka, de mertem nagyot álmodni.

Amikor kicsi voltam a kertünk tele volt finom gyümölcsökkel és zöldségekkel. Mire felnőttem, a kertünk tele lett ehetetlen, büdös virágokkal. Az orrom borzasztó érzékeny műszer, de rosszul van kalibrálva: ami másnak illat, az nekem bűz. A saját tiszta emberszagot sokan elfedik hitvány parfümökkel, de én jól tűröm - mondhatni szeretem - az emberszagot. A virágok egy részét nem szeretem, a többiek hidegen hagynak. Ma már nem létező szagokat is érzek, de egyelőre tudom, hogy azokat az agyam kreálja unalmában.